Lassan megszokhatjuk, hogy olyan problémák egész tárházával találjuk szembe magunkat, amelyeken nem találunk fogást, és amelyek a maguk kvantumszerűségében úgy érintenek minket a legmélyebben, hogy közben esélyünk sincs arra, hogy a közelükbe férkőzzünk.
Nemrég megjelent egy tanulmány a Marine Pollution Bulletin című szaklapban. A cikket az Independent szemlézte, onnan vette át a 24.hu. A cikk azt taglalja, hogy mire is bukkantak a szakemberek a Földközi-tenger legmélyebb zónájában, a Görögország partjai mentén található Calypso-árokban.
Hát mi másra: brutális mennyiségű műanyaghulladékra. Négyzetkilométerenként több mint huszonhatezerre.
Az efféle hírek ritkán viszik át az olvasók ingerküszöbét. Az érzékenyebbje legfeljebb sóhajt egyet, aztán lapoz tovább. Persze mi mást is tehetne.
Mert mégis mit kezdene azzal, hogy ötezer méteres mélységben egy hatalmas szeméttelep található a tengerfenéken. Menjen oda és halássza ki? Na ugye.
Lassan megszokhatjuk, hogy olyan problémák egész tárházával találjuk szembe magunkat, amelyeken nem találunk fogást, és amelyek a maguk kvantumszerűségében úgy érintenek minket a legmélyebben, hogy közben esélyünk sincs arra, hogy a közelükbe férkőzzünk. De nem is ezzel a végtelenül elkeserítő hírrel szeretnék itt foglalkozni. Vagyis nem egészen. A cikk idézi a kutatás egyik résztvevőjét, a Barcelonai Egyetemen dolgozó Dr. Miquel Canalst. Ennek az embernek van egy olyan mondata, aminél súlyosabbat nagyon rég nem olvastam. Vagy inkább soha nem olvastam. Súlyosságának több rétege is van, de erről majd később. A mondat így hangzik:
„A Földközi-tenger kapcsán nem túlzás azt állítani, hogy egyetlen centimétere sem tiszta.”
Az eredetiben: „Unfortunately, as far as the Mediterranean is concerned, it would not be wrong to say that ‘not a single inch of it is clean’.”
Ennyi. Apokaliptikus mondat.
Az úgynevezett nyugati civilizáció a Földközi-tenger medencéjében született. Ez a tenger adott életet neki a szó legtágasabb értelmében. Fizikai, szellemi, lelki értelemben. Mostanra eljutottunk oda, hogy ennek a legtágasabb értelemben vett anyaméhnek egyetlen centimétere sem tiszta. Mindezt egyébként saját szerény tapasztalataim is alátámasztják. Az utóbbi években megfordultam itt-ott a Földközi-tenger partvidékén Korfutól Barcelonáig, Palermótól Genováig. A tenger mindenütt szemetes volt. A partja is, a feneke is.
Nem tudtam olyan helyen lebukni búvárszemüveggel, hogy ne láttam volna műanyagflakont, fél pár papucsot, kotongumit, sodródó nejlonzacskót vagy öngyújtót.
Vagy akármi mást. Kólásdobozt, gumiabroncsot, cigarettacsikket. Civilizációnk bölcsőjét egyetlen hatalmas szemétteleppé tettük, és nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy mindezt ne tartsam jelképesnek. Egyszerre jelképesnek és analógiának. Mert mit is mond ez a tény szimbolikus értelemben? Azt mondja, hogy a bölcsőnket sikerült egy szemétteleppé változtatnunk, a kultúránkat szellemileg megtermékenyítő közeget sikerült pöcegödörré tennünk.
Ha a Földközi-tenger egyetlen centimétere sem tekinthető tisztának többé, az egyúttal azt is jelenti, hogy végleg elvágtuk magunkat az eredetünktől.
A forrást, amelyből a hellén, a római és a később ezekre épülő kultúrák születtek, ihatatlanná tettük.
Valamikor régen az erdélyi Bihari-havasokban, úgy ezerötszáz méteren, egy hegynyereg mélyén megbújó forrás medencéjében láttam egy teherautó akkumulátort. Már elnézést a kifejezésért, de nem lehet másként mondani: bele volt baszva a forrás medencéjébe. Az oldalán feküdt, még szivárgott belőle az akkumulátorsav.
Azóta sem tudom elképzelni, hogy került oda, mert a közelben nem volt semmiféle út, csak gyalogösvények és vadcsapások.
Kirángattam a forrásból, de mivel elég nehéz volt, esélyem sem volt arra, hogy levigyem a hegyről. Csak ültem a forrás mellett sokáig és próbáltam felfogni a látványt. Azt akkor is sejtettem, hogy most valami olyasmit látok, ami többet jelent önmagánál.
Az archaikus világban a forrásokat tündérek vagy más, nem evilági lények őrizték.
A forrás szent hely, a láthatatlanból megjelenő erők szimbóluma. Élt a környékünkön egy idős férfi. Egyedül lakott az erdőben egy húsz négyzetméteres, viharvert hétvégi házban. Néha beszélgettünk. Egyszer említette, hogy a közeli forrásból valaki beszél hozzá. Az ilyesmit én készséggel elhiszem. Túlságosan könnyű lenne ezt annyival elintézni, hogy egy vén hülye hangokat hall a fejében. Persze lehet, hogy így volt, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a forrásból hallott hangok önmagukban arra utalnak, hogy ennek a magányos öregembernek a tudatába archetipikus elemek kerültek. Valami a tudattalanból tudatának részévé vált. Az ilyesmit érthető módon könnyű azonosítani az őrülettel.
Aki egy forrásba belegurít egy akkumulátort (ráadásul ilyen magasságban, távol bármilyen autóval járható úttól), az egy démon.
Az valamit nagyon meg akar rontani. Az nem csak úgy, nemtörődömségből gurítja bele. A spanyol kutató mondatáról eszembe jutott ez a havasi délután Biharban, valahol a Bocsásza csúcsai alatt. Ugyanaz a dermedtség, értetlenség, szomorúság és félelem fogott el, mint a megmérgezett forrás mellett.
A Földközi-tenger totális megrontását persze könnyű szívvel írhatjuk a nemtörődömség számlájára, nyugodtan gondolhatjuk úgy, hogy az a modern ember alaptermészetéből fakad. Egy olyan emberfajta ténykedésének látlelete, amely a saját szükségleteinek kielégítésén túl egyszerűen vak a világra, abból semmit sem ért és különösebben nem is kíváncsi rá. Ez nagyrészt igaz is, de van itt még valami, egy igencsak nyugtalanító mozzanat. Ahogy a forrás, úgy a tenger is a tudattalan szimbóluma.
Aki forrást vagy tengert mérgez, az végső soron a saját mélyvilága, vagy tágabban értve az emberi lélek eredete ellen fordul. Vagyis a halálvágynak enged.
Meg akar semmisülni. Miquel Canals apokaliptikus mondata nem csupán a Földközi-tengerre vonatkozik, mert ha számolunk azzal a buddhizmusból és más világvallásokból egyként kicsengő állítással, mely szerint a világ a tudatunkban „történik”, úgy azt kell mondanunk, hogy bizony mi magunk vagyunk totálisan megmérgezve, és a tudatunk egyetlen négyzetcentimétere sem tiszta többé.
Az emberiség történetében képletesen szólva csak az utolsó néhány óra szellemi terméke az a nézet, mely szerint a természet valami tőlünk független, objektív entitás.
Ha az emberiség eddigi történetét huszonnégy órának vesszük, akkor ezt a nézetet úgy éjfél előtt tíz perccel kezdték terjeszteni. Példátlan sikerrel.
Az, hogy a nyugati civilizáció szellemileg milyen állapotban van, régóta elég jól látszik. Most vethetünk egy pillantást ugyanennek az állapotnak egy másik arculatára. Vagyis arra, hogy ez a totálisan mérgezett, széthullóban lévő, eredeti gazdagságát elvesztő és elsivatagosodott tudatállapot hogyan is néz ki a világra vetítve: pontosan úgy, mint a Földközi-tenger.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Egy százhúsz évig növekedő fát két perc alatt vágunk ki a kiváló láncfűrészeinkkel, hogy keressünk rajta párezer forintot. Aki ehhez a botrányhoz asszisztál, az létrontást követ el. Győrffy Ákos írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Fekete István az idill írója volt, és ez még akkor is igaz, ha tudható, hogy életművében bizony felbukkannak olyan események, amelyek az idillel nehezen volnának összeegyeztethetők. Győrffy Ákos írása.
Ezt is ajánljuk a témában
A Duna nőnemű, ahogy a tenger, az óceán is nőnemű. A legtágabb értelemben vett természet is nőnemű. Ez az én becsípődésem, rögeszmém, bár korántsem csak az enyém. Győrffy Ákos írása.
(Nyitókép: Fortepan / Kende János)
„Minden állami gondozásba kerülő gyermek egy-egy tragikus sors. De nem reménytelen” – vallja Deák Péter, aki a népi hagyományok segítségével több mint négy évtizede gyermekotthonban élő gyerekek nevelője és életútjuk kísérője.
Az ország szuverenitásán való aggódás nem más mint egy olcsó, és intellektuálisan amúgy roppant igénytelen politikai hergelés.
Nézze meg nálunk a miniszterelnök és a Nobel-díjas fizikus beszélgetését!
A közölt ábra arra is rámutatott, hogy a világ nagy országaiban ebben az évezredben jelentősen lelassult a lakosság növekedésének üteme.
Orbán Viktor rendszerének a saját, sokkal durvább közpénzköltéseit illetően továbbra sincs semmilyen skrupulusa, szórja, mint bolond pék a lisztet.
A magyar archeogenetika világszínvonalú, a tudomány pedig nem felejt – vallja az Archeogenetikai Kutatóközpont igazgatója, aki Baskíriában találta meg az Árpád-házi rokonokat a legnagyobb számban.
A felnőtt kajakválogatott szövetségi kapitánya, Tóth Dávid a Mandinernek adott interjújában elárulta, milyen elvárásai vannak a pozíciójában, milyen tapasztalatokat szerzett Los Angelesben és korábbi rivális versenytársként hogyan kommunikál az olimpiai éremesélyes sztárokkal.
Több tízmillió dolláros fejlesztéshez jut Magyarország.
